A történelemtanár egy 1700-1800-as katonai felmérés térképe alapján pontos adatokra bukkant arról, hogy mennyi lakóházzal rendelkezett az akkor még önálló község. Fontos momentum, hogy már az 1600-as évek végén latin nyelvű iskolai alapképzés folyt Bánhidán. Név szerint fellelhető, hogy kik lakták az utcákat – a családok mezőgazdaságból, az ehhez kapcsolódó kereskedelemből éltek.

1887-ben 1268 lakosa volt, közülük 93 százalék szlovák anyanyelvű. A bányászathoz sok munkáskézre volt szükség. Így a betelepítések nyomán 18 országból érkeztek lakosok, de az olasz és orosz hadifoglyok közül is többen itt alapítottak családot. Soknyelvűség, felekezeti sokszínűség jellemezte az elődtelepüléseket. A családok zártsága a XX. század elején kezd felbomlani. Hozzájárul ehhez a Kelenföld-Újszőny vasútvonal megnyitása is 1884-ben, majd a Bánhida-Kisbér-Pápa vonalé 1902-ben. A bánya mezőgazdasági területeket vásárol fel, az iparban alkalmazott munkások élelmiszerigénye nyomán fellendül a kereskedelem, a paraszti családok gyermekeinek tovább tanulási lehetőséget biztosít a község. Bánhida lakosságszáma a következőképpen alakul: 1920-ban: 5005 fő, 1947-ben: 12347 fő. A szlovákok aránya 15 százalékra csökkent.

A közösségi élet mindvégig nagyon élénk volt a községben: olvasókör, női énekkar, férfi dalárda, lánykórus, zenekarok, lövészegylet, színjátszókör működött, korcsmák, kaszinók nyíltak.

Jóna Imre 25 esztendővel ezelőtt szakdolgozatban publikálta kutatásait az elődtelepülések képviselőtestületi jegyzőkönyveinek, a levéltárban fellelhető iratok alapján. A történelemtanár azóta is lelkesen kutatja a helytörténeti adatokat, dokumentumokat. A Fejezetek Tatabánya elődközségeinek életéből, képviselőtestületi munkájáról a várossá egyesítés előtt című kötete a Tatabányai Német Nemzetiségi Önkormányzat kiadásában, uniós támogatással jelent meg.