A magyarországi németség múltjának egyik legtragikusabb mozzanatát a II. világháború utáni 4-5 éves periódus jelentette. A viszonylag rövid, de annál fájdalmasabb korszak megtorlások egész sorozatát hozta magával: menekülést, internálást, deportálást, vagyonelkobzást és kitelepítést.

Az 1945-ös potsdami konferencia engedélyezte a német népcsoportok áttelepítését, s noha nem tette kötelezővé, mégis nagyhatalmi döntésként tartották számon. Ezt megelőzően is sokan hagyták el hazájukat, és vittek el több százezer embert „málenkij robotra” a Szovjetunióba.

A minisztertanács 1945. december 22-i ülésén Nagy Imre belügyminiszter (MKP) terjesztette elő a kitelepítési alaprendelet tervezetét, amely a hazai németség kollektív bűnösségén alapult. Rá a jelenlévő 16 miniszterből kilencen igennel, ketten nemmel szavaztak, öten tartózkodtak.

A kormány a 12330/1945 ME sz. rendeletében (1945. december 29.) csak látszatra nevezett meg politikai felelősség szerinti kategóriákat. Kivételeket is csak formailag engedett meg. Valójában ugyanis a hazai német lakosság teljeskörű kitelepítésére törekedett. Ezért volt benne a kitelepítés elsőszámú indoka az, ha valaki magát 1941-ben, a népszámláláskor német anyanyelvűnek vagy német nemzetiségűnek vallotta.

Ács Zoltán így ír erről az időszakról: németek százezrei rettegtek a kitelepítéstől és a vagyonelkobzástól, ... (félelmükben elégettek minden anyakönyvet, szurokkal kenték be a templomokban a keresztek német nyelvű feliratait, ...ezrével vitték őket az oroszországi munkatáborokba, nőket uránbányákba...).

A megtorlás, az országosan felfokozott németellenes hangulat Komárom-Esztergom vármegyét sem kerülhette el, annál is inkább, mivel megyénkben nagyszámú német (korabeli szóhasználattal "sváb") kisebbség élt.

A Tatai járás északi részéből a kitelepítettek szerelvénye 1947. május első felében hagyta el az országot Komáromnál. A kitelepítettek második szerelvényét az esztergomi körzet hat községéből, míg a harmadik csoportot a Tatai járás déli részén fekvő kilenc községből állították össze.

Ez utóbbiak között szerepelt Bánhida, Alsógalla és Felsőgalla község is. Bánhidáról csupán kilenc németet telepítettek ki, 366-ot mentettek föl. A másik két elődközségben a ténylegesen kitelepítettek és a felmentettek száma a következőképpen alakult: Felsőgalla 277 és 2103, Alsógalla 203 és 557.

Ma rájuk emlékezünk, és tisztelettel adózunk a Tatabányán élő német nemzetiségi közösségnek, mely ma is őrzi hagyományait, megtartja a közösség ünnepeit. Német nemzetiségi nevelés folyhat az alsógallai és felsőgallai óvodában, valamint a Felsőgallai Széchenyi István Általános Iskolában is. Ma már büszkén valljuk, hogy a velünk élő nemzetiségek a magyar politikai közösség részei és államalkotó tényezők.

Forrás: Tatabánya 45 éve város