Az egykori munkás vendéglő - ami mára sajnos már a nevét sem őrzi - Bánhida főutcáján várta a vendégeit évtizedeken keresztül.

A tegola technikával megelevenedő kocsma alkotója Takácsné Nagy Andrea. Művészi szintre fejlesztette a közönséges kúpcserép alapra álmodott – ragasztott, gyurmázott, hajlított életképet. A tegolák kézi munkával készülnek, sok-sok természetes és újrahasznosított anyag  felhasználásával. Nincs közöttük két egyforma darab. A Fehér Ökör kocsma ugyan nem a tatabányai italozóról készült, de nevében és hangulatában emléket állít a város egyik legendás találkozóhelyének. További tegoland képek megtekinthetők az alábbi linken.

Tatabányán a múzeum szervezésében nagy sikere volt annak a kocsmatúrának, mellyel ezeket az italozó helyeket járták végig és mindenhol elhangzott az adott kocsma története. Kiss Vendel történész a Jó szerencsét városi magazin októberi lapszámában írt a város legendás kocsmáiról.

A közel 100 éves Harasta az elmúlt hetekben került be a Helyi Értéktárba. Történetéről a februári Jó szerencsét magazinban olvashatnak.

Kiss Vendel írása az októberi lapban:

„A kocsma közügy…” - rövid tatabányai kocsmatörténet

Az ősz a szüret időszaka és a szüretet követő mulatságoké is. Az őszi betakarítási munkákat követően kevesebb munka volt a földeken, több ideje volt a gazdálkodóknak közösségi életet élni, ennek a színhelye pedig a templom mellett a kocsma volt évezredek óta. Az alkoholfogyasztás az elődleges élvezeti érték mellett fontos közösségszervező szokás (persze csak a férfiaknak) spontán közösségi összejövetel. Az italfogyasztás helyszíne a kocsma vagy italbolt tehát a közösségi élet helyszíne, „közügy” ahogyan azt egy 1967-es Dolgozók Lapjában megjelent írás megállapította (bár a szerző talán nem a közösségi élet színtereként gondolt a kocsmákra).

A legelső kocsmák az elődközségekben működtek, és dacára annak, hogy „közösségi feladatot” láttak el, céljuk elsődlegesen az uradalomnak történő haszonszerzés volt. A jobbágyoktól dézsmaként beszedett bort kellett kimérniük, a kocsmáros nem vállalkozó volt, hanem bérlő. A jobbágyfelszabadítást követően a kocsmáltatás joga a községé lett, így most már a közösség hasznára történt az italmérés. Szőlőtermelő vidéken ez általában községenként egy-egy kocsma működését tette gazdaságossá. A váltást, mint minden más dologban, itt is a bányászat, és az azzal együtt megnövekedő fogyasztási igények hozták. A bányatelepek gyorsan növekvő lakosságszáma a vendéglők, kocsmák, italmérések számának növekedését is jelentette.

A MÁK Rt. már 1898-ban a munkásfelvételi iroda épületében ideiglenes elárusítóhelyet működtetett, ahol élelmiszer és petróleum mellett már pálinkát is lehetett kapni. Litschauer Lajos selmecbányai akadémiai tanár Tatabányát ismertető 1902-es leírásban már szerepel a kocsma (vendéglő) is.  „A vasúti állomástól a gyalogösvény a fővonal vágányán át a kolónia bekerített területére és innen a szemben, magasan a dombon fönnfekvő konsum- és kaszinó épületéhez vezet. A kaszinó épületétől jobbra az iskola épülete, balra tőle a völgyben a munkások korcsmahelyisége van…” A második vendéglő is az ótelepen épült 1906-ban, a háború után ez lett a híres Zsdanov kultúrotthon épülete. Az 1930-as évek közepére a vállalat által működtetett vendéglők és kocsmák száma 11-re nőtt, ezek közül 7 helyen étkezni is lehetett. Mellettük a községekben további 20 kocsma várta a vendégeket. A társulati, de a községi kocsmák nagy része is bérletben működött, nevüket az aktuális bérlőről kapták, némelyik helynek tehát az idők során több neve is volt. A régi, ma már nem működő kocsmák, vendéglők közül álljon itt néhánynak a neve: Sajer-, Noll-, Kovács-, Sébald-, Spitzer-, Jóbarát-, Scheirich-vendéglő, Lidi-Lódi-kertvendéglő, Zentner-, Faller-, Heitz-, Winter-, Nivo-, Doktor-, Górenz-, Huszár-, Pintér-, Bors- és a Megyeri-kocsma.

Az 1945-öt követő államosítások a kocsmákat sem kerülték el. A vállalat által béreltetett helyek is állami tulajdonban kerületek, és az 1950-ben alakult Tatabányai Vendéglátóipari Vállalat irányítása alá kerültek. Az új vállalat először is megpróbált a kocsmák helyén kulturált éttermeket létesíteni. Így létesültek az 50-es években részben korábbi egységek átalakításával a Bányász-vigadó, a Fekete Gyémánt-, a Halászkert-vendéglő, de épültek újak is mint az újvárosi Hétvezér-étterem. 1970-re már 61 egység várta a szomjazókat, mert bizony hiába volt cél a kocsmák étteremmé alakítása, ha a fogyasztási szokások mást igényeltek. Nem egy átalakított hely rövid idő alatt koszos, rosszhírű kocsmává alakult, mely a helyi elnevezésben is jelentkezett, így pl. Újvárosban a „Bicska”, Alsógallán a „Kékfény” bisztrónál, amelyek nem véletlenül viselték e ragadványneveket.

A kocsmák jelentős részének törzsközönségét a bányák és a felszíni üzemek (erőmű, cementgyár, bányagépgyár, keri, stb.) munkásai alkották. Nem véletlenül, ugyanis az alkoholfogyasztás a munkások mindennapi életének rendes része volt. Oldotta a napi munka feszültségét és erősítette a munkavégzés során kialakult közösségi kapcsolatokat. Éppen ezért még azok a munkások sem tudták kivonni magukat az italozásból, akik egyébként nem szerették az alkoholt.

A családon belül is elnézően fogadták, és elkerülhetetlen tényként kezelték a családfők italozását.

A kocsmák pedig műszakváltásra tetemes mennyiségű szeszesitalt készítettek elő. Tálcákon várták a söröskorsók és a feles poharak, hogy ki tudják szolgálni a munkából érkezőket.

A bányászat vége, a rendszerváltás aztán elhozta ezeknek a „híres” helyeknek is a végét: bezártak. Mára csak mutatóban maradt a régi tatabányai kocsmákból, így a közel 100 éves Harasta, az egykori munkás vendéglő, ami mára már csak a nevét őrzi: a Fehér Ökör, vagy a báljairól híres, felsőgallai Kakukk.